Ötödik fejezet - Megmagyarázhatatlan.

Megmagyarázhatatlan. Ez az egyetlen szó, ami Ariana gondolataiba belevésődött. Egyszerűen megmagyarázhatatlan, hogy ilyen állapotban, még él ezen a földön. Megmagyarázhatatlan, hogy nincs mit ennie. Semmi állati vagy emberi húst nem evett egy ideje. És a legmegmagyarázhatatlanabb az, hogy fogalma sincs honnan szerzett erőt arra, hogy tegnap el fusson a fiú ízletes vére elől.
Nem volt még rá példa, hogy elfutott volna az élelem elől. Nem tudta kifejezni szavakkal, mit érzett, amikor elfutott előle. Lejátszódott előtte, ahogy a fiút darabokra szedi, a zamatos húsát szájába veszi, és szétrágja, majd a vérével öblíti le. Szőke haja a vérben úszik, kék szemében pedig többé nem fog csillogni az élet. Ahogy erre rájött, valamilyen erős és kemény dolog ütötte meg a torkát, ami elzárt minden ízlelő érzést a fiú iránt. Persze, ez csak a gondolata volt. Valójában semmilyen tárgy nem ütközött a nyakát, melynek hatására ilyen fájdalmat okozott volna bármi is. Ez csupán egy olyan érzés volt, amit Ariana oly régen érzett, hogy már el is felejtette, milyen ez. Nem tudta, ez az érzés honnan jön, és mi a neve.
 Ahogy múltak az órák, percek és másodpercek Ariana egyre csak fehéredett. Kiszáradt. Álmos volt. Borzalmas dolgok kavarodtak mind a gyomrában és a fejében is. Minden lehetséges utat végig gondolt, hogy mi lesz, ha ő nem jut újra ételhez. A sors csak ilyen kevés időt szánt volna neki? Ilyen fiatalan akarja elengedi a kezét az élet? Sokszor táncolt cérna vékony szálakon, de Isten mindig kegyelmezett neki. Most miért nem? Megmentett egy életet magától, a szőke fiú él, nem halt meg, Ariana nem gyilkolta meg, akkor most miért játszik vele ilyen csúnya játékot az élet?
 Ariana előtt egyre gyakrabban jelent meg a fiú arca, és egyre jobban vágyott rá. Hogy azért e, mert éhes volt? Vagy valami más dolog miatt? Nem tudta. De abban biztos volt, hogy látni kell még, még és még. Megnyugtatta volna, hogy látja a fiút, aki nem kapott - remélhetőleg - sokkot a lánytól, és még boldog, nyugodt életet él. Ariana csak remélni merte, hogy nem hiába hagyta meg a fiú életét. Valami, vagy inkább valaki azt akarta, hogy ne ölje meg az a fiút. Mert még az életébe fog lépni. A kérdés már csak az, hogy azokban a pillanatokban, amikor éhen hal, és táplálékra van szüksége, vagy pedig egy teljesen más célból.






 Érezhető volt a feszültség a kocsiban. Niall és a barátnője sokkal előbb eljöttek a kisebb kirándulásukról, mint ahogy tervezték. Amint meg történt a különös lánnyal való újabb találkozás, Hell hiszti rohamait féltékenység rohamok vették át. A kettőjük közötti viszont újabb fokozatot romlott le. És ez csak tett rá a lapáttal, hogy Niall - habár a barátnője tudta nélkül - nem bírta kiverni a gondolataiból a lányt.
 Hell az egyik ablakon bámult ki a kocsiból, Niall meg a másikon. Rettentően sokat veszekedtek, ezért is jöttek haza. A hazafelé tartó úton nem beszéltek sokat egymással, tudták, hogy felesleges újabb vitákat szülni, hogy úgy is az lett volna belőle. Feleslegesen próbáltak volna kommunikálni: Niall és Hell gondolatai is csak egy valakit akartak megfejteni: a különös lányt, akinek egyikőjük sem tudta a nevét. Az már más kérés, melyikük hogyan elemezte ki a lányt. Niall számára egy vörös angyal volt, ami jellemezte a lányt. Az ártatlanság az angyalt, a vörös szín a rendkívüli érzést, a félelmet és borzongást írta le. Míg Hell csak az ellenséget és a vetélytársát látta benne, aki az ő " tulajdonára " élezi karmait, és bármikor készen áll, hogy az ujjai köré csavarja.
 Niall már azt tervezgette az úton, hogyan fogja megtalálni a lányt. Lehet, egy túrrista, az ország bármely tájáról. Lehet, hogy idevalósi, csak még nem látta. Nem tudhatja, de mindenképpen meg akarta keresni újra a  lányt. Idegesítette, hogy még a nevét sem tudja, a gondolataiban is csak egy lány ként emlegeti.
 A varázs Hell és közötte már régen ellszált, tudtuk nélkül, de mára biztossá vált valószínűleg mind a kettőjük számára, hogy ami régen még szerelem volt, az ma már csak kínzó gyűlölet. A fiú nem tudta mi kering benne, olyan érzés volt a torkában, mintha nem tudná lenyelni a gombócot, ami ott ragadt. Nem sírt, nem félt..talán csak sajnálatot érzett. Hell iránt. Végülis nagyon közel kerültek egymáshoz, lelkileg biztosan. Hiába volt a lány egy hisztérikus hercegnő, Niall már megszokta a közeledését, hogy mindig ott volt mellette, még ha nem is volt rá szüksége.
 Hellnek hasonló érzése volt. Már rájött, hogy ami kettőjük közt van, az nem még hogy szerelem, de néha még szeretet sem volt. Most, hogy Niall arca a lányéra pillantva hogyan változott át, valami megmozdult benne. Észre vette, hogy a lepkéi, már  régen meghaltak a gyomrában. Már nagyon régen kereste őket, de nem hiába nem találta meg azokat. Már nem volt mit megtalálnia.

Információk: 

Nos, most kezdjek magyarázkodni? :) Inkább elmondom a fontosabb dolgokat. 

1. A következő 2 hónapban sajnos ilyen " gyorsasággal " fognak jönni a részek. Felvételire készülök, tanulok stb..nincs sok időm, de igyekszem. 

2. Nagyon szeretlek Titeteket, nem szeretném, ha a rendszeretlenség miatt nem veszítelek el titeket! :( 

3. A blog NEM FOG BEZÁRNI, ne higgye ezt senki! :) A részeket hozom, habár nagyon lassan, de fent lesznek!
4. Új trailer és kinézet hamarosan! ( Chat már van, írjatok nyugodtan! )
5. A látogatók száma csökkent, nem is csodálom a gyakoriatlanság miatt, de remélem vissza jön az eredeti magas szám! :)

Ölelek mindenkit! ♥

Negyedik fejezet - Kín.

Az előző rész tartalmából 

•  Azt hiszem a tónál találunk. - tért a témára. Belenyugodott, hogy halat kell ennie. 
  - Rendben, megyek!
  - Várj!
  - Miért?
  - Vissza fogsz jönni igaz?
  - Miért ne jönnék?
  - Mert a többiek sem jöttek.
  
• Valami féle varázs. Egy különös érzés volt Arianának, amikor újra ember hús illatát érezte. Csábító volt számára. A lány reméli, hogy még sokat találkozik a fiúval: elképesztően kívánta a húsát.

Igen csípős reggel volt, ám Ariana számára édes és meleg volt a környezet levegője: kialudta magát. Sok idő elteltével, végre nem kelt fel hajnalok hajnalán.

 Mikor kipattantak szemei, és ránézett az órára, az hét órát mutatott. Nem akart hinni a szemének. Minek köszönhető, hogy ma nem gyötörték emlékek? Egyszerűen csak aludt, az agya kikapcsolt, és pihent. Mind testileg és lelkileg is csodálatosan érezte magát. 

 A tükör elé lépve a szemei alatti karikákat célozta meg, amik halványabbak voltak mint valaha. Éppen hogy volt lila színe a bőrének. Szemei ragyogtak, száját pedig mosolyra húzta. Elégedett volt natúr arcával. Nem volt rajta smink, nem fésülködött, nem mosott fogat és még húst is régen evett, viszont jól érezte akkor magát. Majd visszatért előző gondolatához: még húst is régen evett. Nyakához kapott. Mikor ízlelt utoljára friss húst? Mikor kóstolt ízletes ember vért? Borzalmas érzés tört rá: éhezik. Életében ritkán fordult elő ilyen korszak. Nem tud mit enni? Hogy marad életben élelem nélkül? 

 Berozsdásodott volna? Túl keveset hallani róla a híradókba? Talán túl sokat? Az emberek lehet, hogy félnek. Hogy elhitték a meséket, amiket kreáltak. Az egyetlen reménye a tegnapi fiú volt. Ha ma újra vissza jön, habozás nélkül gyilkolja meg. De mi van akkor, ha a fiú nem jön vissza? Ha elijesztette. Ha csak egy megálló turista volt.
 Nem tudott mit tenni. A közeli táborozó helyek üresek, különben is hónapok óta nem járt arra. Egyedül a nyugati helyen járt, még nagyon régen a szüleivel, ám már akkor is le volt pukkanva, most mi lehet vele? Sokáig gondolkozott, hogy mit tegyen. Veszélyes emberek közé mennie, márpedig muszáj lesz neki bemerészkednie a faluba. Reggel hét óra van, vasárnap..ilyenkor elég ritkán járkálnak emberek az utcán, így az időpont megfelel. A nyugati oldalról még talán meg is tudja közelíteni feltűnés mentesen szülő városát. Kockáztasson?
 A púdert lágyan vitte fel arcára, mi meg egyezett bőr színével. Hajából az este szerzett gubancokat pillanatok alatt szelte át a fésűvel, fogait pedig káprázó fehérré varázsolta kék fogkeféjével. Erősebb az éhség mint az esze. Nem gondolkozik tisztán. Nem szabadna neki oda menni, az emberek közé. Mi van, ha ismerős emberekkel találkozik? Szüleivel, barátaival vagy azzal a fiúval? Még ha kora reggel is van, nem tudhatja biztosra a dolgokat. De hiába, éhes volt. Régen táplálkozott, és ez erősebb volt mint a józan gondolkozása. Útra kelt. Csak vitte a lába, a szemei pedig egyre kékebbek lettek. Rálépett az ágakra, mik kettétörtek a nyomás hatására, avarba lépett, mely fura hangot adott ki, pocsolyákba taposott mik a sík csendben hangosan hatottak. Majd hirtelen egy ismerős illatot fedezett fel a zöld fenyők előtt. Ember.
- Hallottad ezt? Mi volt ez? - kétségbeesett női hang, ez már csak jót jelent. Lábai földbe gyökereztek, talán mégsem kell messzire mennie?
- Ugyan, ki lenne már ez ilyenkor? Aludj vissza Hell, légyszíves. - ismerős volt az a hang. Annyira bársonyos volt, mint mikor egy friss rózsa szirmát simítanánk végig. Az illata..az illata édes, tele aromákkal. Lehetséges, hogy ő a kiszemelt fiú? Lehetséges, hogy a sors arra készül, mégis éhezés nélkül élje tovább megszegett életének lépteit?
 Lábait halkan helyezte eggyel előrébb, és nesztelenül lépkedett közelebb. Hogy támadjon? Nem ugorhat csak úgy a sátorra, akármennyire is készteti a belső vágya. Mindegy, kit csal ki. Mindegy, csak enni tudjon.
 Talán ha eljátssza a kétségbeesett, félénk és szerény lányt, kitudja csalni a fiút, be az erdőbe.
 Rálépett egy ágra. Még egyre, majd sorban a következőkre. Hallotta a sátorban lezajló mozgást, ahogy a lány összerezzen. " Kikészítesz " hangzott egy egy szó, majd nagyobb mozgolódás, és a sátor bejáratát hamarosan egy szőke fiú tárta ki. - Valaki? Ki az? - Ariana halkan lépkedett a fiú látókörébe eső fához. Lassan emelte rá tekintetét a fiúra, majd mikor megpillantotta szemét, mintha egymásba kapcsolta volna őket a kék szín. - Micsoda szerencse..- vette halkabbra hangját, és kilépett a sátorból. - Talán baj van? Rossz helyen vagyunk? - kérdezősködött. Rannának gyorsan kellett cselekednie.
- Tudnál segíteni? - ejtette ki piros ajkain a szavakat.
- Ki az? - Újra megszólalt egy női hang. Ki lehet Ő? Talán a fiú barátja? Anyukája? Barátnője? A fiú odament, és kisegítette a lányt a sátorból. - Ki vagy? - hangja tolakodó volt, nem szívesen látta Arianát barátja közelében.
- Jobb ha vigyázol a szádra Drága! - jöttek a szavak Arianától. Megijedt mit reagál a lány és pár méterre álló fiú, a szavaira. Nem akarta felbolygatni, csupán apró tényezőként akart - először - bekerülni a fiú szférájába. Mikor cselekedet híján szemeit a körülötte lévő emberekre emelte, Hell tátott szájjal nézett rá, a fiú ajkain pedig egy apró mosoly bujkált. - Sajnálom, de elvárom, hogy az ember egy minimális tiszteletet nyújtson. - próbálta kivágni magát a helyzetből, kisebb nagyobb sikerekkel.
- Mit szeretnél? - Szólalt meg végül a szőke, és óvatosan lépett közelebb hozzá. A fiú karján friss karcolások voltak, és Ariana érezte, ahogy a vér cseppek kikívánkoznak az apró hegeiből. Már érezte az ízét, cafatokra akarta szaggatni, szemei egyre kékebbek lettek, és nem tudta azokat levenni a vöröslő sebekről. Érezte ahogy lábai maguktól cselekednek, és hevesen próbált tilost parancsolni azoknak. Az éhség, és a friss táplálék illata elvette a tudatát. Egy utolsó pillantást vetett a megrémült srácra, majd pillanatok alatt rohant vissza az erdőbe, ahonnan jött.
 Ereiben a vér pezsgett,  érezte, hogy a szervezetének szüksége van a tápanyagra, az emberi húsra, vérre. Már nem érezte magát frissnek, kialudtnak. Nyugtalan volt. A folyó partján állt meg, ahol a szőke emberrel találkozott először,  a gondolat, hogy akkor pillanatok alatt végezhetett volna vele, és az, hogy elhalasztotta, kínozta. Hibáztatta magát, hogy meghagyta a fiú életét, és nem falta fel.
 Az éhsége annyira kibírhatatlan volt, hogy fizikai fájdalmat érzett. Bőre égett, a mellkasába akkora gombóc volt, amire azt hitte bármelyik rövidke percben kiszakadhat helyéről, szemei pedig könnyesedttek a csábító vér illatától. Egy állati hörgés hagyta el ajkait, majd tehetetlenül és elgyengülve omlott össze. Éber volt. Nem halt meg, nem ájult el, de a lábai feladták a szolgálatot. A sors tényleg így akar végezni vele? Éhenhalással akarja elpusztítani? Isten akarta azt, hogy ilyen legyen. Ő akarta, hogy ne halljanak ki a kannibálok. Ő nem így akart meghalni. Nem itt és nem egyedül!


- Kincsem! Gyere Drágám, hoztam neked valamit! - Hívta magához Patrícia a lányát. - Ranna Édesem, mikor ettél utoljára? - Nézett végig kislányán. Szemei be voltak esve, lábai remegtek, szája pedig drasztikusan csempés hatású volt. A lány undorodott a zöldségektől, gyümölcsöktől, péksüteményektől. Mióta megkostólta a csirke húst, amit a Nő adott neki a piacon - legalábbis azt mondta, az csirke volt - semmi mást nem képes enni, ami nem a Nőtől való. Számára a lisztes és cukros ételek íztelen, por ételek, melyek rongálják szervezetét. A gyümölcsök lédús íze mérgező volt a lány torkának.
- Mit hoztál? - Ariana közelebb lépkedett apró, vékonyka lábaival, melyek hangtalanul érintkeztek a csupasz padlóval. A papír zacskóban mindenféle egészségtelen édesség volt: csokoládé, édes rúd, nyalóka, medvecukor. Undorító, nyálkás, cukros szilárd mérgek, melyeket Ariana esze ágába sem volt a szervezetébe juttatni. - Én nem eszek ilyet. Húst akarok! - hisztijei mindig ártottak törékeny testének, melyeket akkora csak csont és bőr alkotott. Szülei nyugodtan próbálták megvígasztalni és nyugalmi állapotba vissza hozni a lányt. A kirohanásai mindössze tíz éves lánynak komolyabb bajokat is okozhatott. Szíve és a szervei rendes táplálkozás hiánya miatt könnyen sérülnek. 
- Kincsen, nincs hús. Csak a jövőhéten bírok szerezni neked! De addig enned kell valamit! - siránkozott Patrícia, elég kevés sikerrel. Ariana ránézett a papír zacskóban lévő ételekre, és undorodva lépkedett fel a lépcsőn, a szobájába véve az irányt. Tíz évesen az anorexia szélén állt. 

Harmadik fejezet - Csábításból jeles.

Az előző rész tartalmából

• Ariana boldogan ugrándozott anyukája mellett, míg ő kezét szorongatva ügyelt a kocsikra, a zebra felé véve az irányt, hogy bemehessenek a városi nagy piacra. A város közepén elterülő több kilométeres placcot árusok töltötték fel, akik finomabbnál finomabb ételeket kínáltak, és szebbnél szebb ruhákat tuszkoltak az emberekre. Ariana ritkán jöhetett ki ide, viszont imádta a nyüzsgést. (...) - Oh, Patrícia! Hát megint megtalált a kislányod? - mosolygott a fekete hajú nő. Ő volt az, akitől pár hónapja a babát vették. Patrícia értetlenül bámult a nőre. Fogalma sem volt, honnan tudja a nevét. - Drágám, hát felismersz? - villantotta meg sárgás fogait Arianára, aki vadul bólogatott.
  
  
• - Gyere Szépségem!
  - Mi az?
  - Kóstold meg!
  - Hús?
  - Nem is akármilyen!
  - Csirke?
  
  
• A lány gyomra felmordult. Éhes. Már majdnem másfél napja nem evett. Senki nem járt az erdőbe. Mindenki tudta, ha betéved valaki, senki nem tér vissza. * CSATT * Egy ág tört össze.Ember? A lány nesztelenül emelkedett fel a földről, és a hang irányába haladt. * CSATT * Egy újabb ág. Élelem? Egyre közelebb ért az áldozathoz.
  
  
• Miért nem segítettél mikor szükségem volt rád? Körmeit a nő vérző bokájába mélyesztette. Miért nem mondtad egyszer sem, hogy szeretsz? Ariana közelebb húzta magához. Miért nem kerestél mikor eltűntem?

Késő délután van. A nap gyorsan elment, Ariana pedig ma nem evett friss húst, csak a pár napos nő karját. Éhezett. Kezdett legyengülni, mert az a pár falat hús nem segített neki fenntartania az energiáját. Nem volt még ilyen az elmúlt pár évben. Mindig volt kit ennie. Mindig volt egy buta ember, aki bemerészkedett az erdőbe, és nem hitt a pletykáknak, amiket a faluban hallott. Jól tette. 





- Most mi lesz? - kérdezte a vörös hajú lány a fiútól. Kirándultak. Az erdőtől, mibe bemenni öngyilkosság volt, csupán pár kilóméterre helyezkedett el. - Pár óra múlva sötétedik, nincs fánk, de még hely sem, ahol találhatnánk! Hogy lehettél ilyen figyelmetlen Niall? Az ég szerelmére, mit eszünk így? - esett kétségbe a vörös szépség. Helstonnak hívták, ám jobban szerette a Hell becenevet. Tipikus álom lány volt. Vörös, göndör, hát középig érő haja annyira egészséges, és csillogó, hogy már ránézni is csodálatos volt. Arca oly fehér, mint a porcelán babáké, illata az eper és ananász zamatával vetélkedett, alakját pedig egy gyárilag készített barbi baba is megirigyelné. Emellett volt egy tökéletes barátja. Niallnak hívták. - Sajnálom! Bekészítettem volna, ha nem azzal lettem volna elfoglalva, hogyan tegyem be ezt a bazi nagy táskát, ami a tiéd! Minek hoztál ennyi mindent? Ha eszembe lett volna sem fért volna el már a tűzifa! - emelte fel a hangját a szőke fiú. Veszekedtek. Pont úgy, mint korábban. Mindketten utálták ha kiabáltak egymással, de a kapcsolatuk már rég elromlott, csak ők nem akarták elhinni. 
 Niall nagyon szerette a lányt. Múlt időben. Eljutott ahhoz a ponthoz, amikor már nem érdekli, hogy a lány mennyire meseszép, ha egyszerűen a viselkedése kibírhatatlan. Persze, a vita vége békülés lesz, hisz a lány végül rájön, mennyire is vonzza Niall külseje. Az egyik pillanatban ordibál, a másikban pedig nyájasan ad puszikat barátja arcára - aki nem mindig nézi ezt jó szemmel, ha éppen a hangulatváltozás pillanatok alatt következik be. 
 - Jó rendben, van elég tűzifa a mai napra, holnap pedig majd szerzünk valahonnan. Viszont halat kell ennünk. 
- Már miért kéne halat? Nem eszek halat! - Hell újra kiakadt, és hanga kényes, magas állapota bántotta Niall fülét. A lány túl kiszolgáltatott volt. Nem evett, csak is olyan ételt, ami gyári volt, vagy bármit, ami az egészségestől eltért. Természet és egy gazdag, elkényesztetett lány? 
- Márpedig most azt eszünk. Rendben van, hogy hoztál tojást is, de ha nincs serpenyőnk, mégis hogy esszük meg Drágám? - az utolsó szót már már gúnyolódva mondta, ám hidegvérét megakarta tartani. Ha ő nyugodt, a lány sem lesz ennél kényesebb, és minden helyre jön - egy időre. Helston arca ismét átvette a természetes színét, és hangja kedvességet és szeretet sugallt. 
- Azt hiszem a tónál találunk. - tért a témára. Belenyugodott, hogy halat kell ennie. 
- Rendben, megyek!
- Várj!
- Miért?
- Vissza fogsz jönni igaz?
- Miért ne jönnék?
- Mert a többiek sem jöttek. - Az az aggódó hang, ami Helston ajkain surrant ki, újra olyan volt, mint akkor, mikor beleszeretett. Törődő és szerelmes hang. Egy apró csókot lehelt a lány homlokára, majd elindult. 
 Időbe telt, amíg beért az erdőbe, a tóhoz. Amit a lányt mondott kicsit elbizonytalanította, de nem annyira, hogy megtántorodjon: ő nem hitt a legendákba - ha lehet ezt annak nevezni. Az emberek szeretteik elvesztésekor nagyon sok hülyeséget találnak ki a saját nyugtatásukra, és be beszélnek dolgokat az elméjüknek. Niall nem hitte el, amit az emberek pletykáltak. Nem látta, nincs élő bizonyíték. Még tanú sem. A be nem igazolt dolgoktól felesleges félni. Másrészt miért pont ő lenne az az egy, akit épp ebben a pillanatban támadnának meg? Az állatról amiről beszélnek nem sokat tudnak. A fele, sőt egész sok százaléka csak kitaláció. A rendőrök azt mondják a holttestek nincsenek meg, csupán az emberek személyes tárgyai illetve a ruhái. Sokáig arra gyanakodtak, hogy egy tolvaj járkál az erdőben, de miután a rendőrök ezt a pár mondatot leadták a riportereknek, értelmetlennél értelmetlenebb fikciók jöttek fel az emberekből: Egy állat, ami  ember húsra szokott, vagy több állat, akik élelem hiány miatt a betévedő emberekből táplálkoznak. Ám a lehetetlen dolgokhoz is volt elég fantázia az embereknek: ember, aki szintén ember húsra szokott. Lehetetlen, hogy egyetlen egy ember kerüljön olyan körülmények közé, hogy ember húshoz folyamodjon! Egyedül nem lehet bírni, kell mellé valaki. Aztán a részletek, hogy hogyan kerülne oda? Miért az ember hús, miért nem az állat? Egyre több kérdés merült fel az emberekben, és Niallban is, annak ellenére, hogy a fiú nem félt, és nem hitt az ilyen fikciókba. 
 Hamarosan a tóhoz ért, ami oly annyira tiszta volt, hogy inni lehetett volna belőle. A tükörképét tisztán látta benne, a halak különösen izgatottak voltak. Gyorsan kapkodott bele a vízbe, de egyetlen egy halat sem kapott el a puszta kezeivel. 
 Annyira elmerült a halak gyorsaságától, hogy észre sem vette, hogy áll mögötte valaki. Mikor a lenyugodott tóra nézett, minek azon részén halak már nem voltak, a víz tükrében megpillantott egy alakot. Pontosabban egy lány alakját. Nem ilyedt meg. Hisz mitől? Lehet, hogy ő is eltévedt, és élelmet keresett. Igen, azt keresett. Ám a fiú nem sejtette, hogy az a bizonyos élelem ő maga lesz. 
 - Elnézést.. ez a te halász helyed, vagy esetleg eltévedtél? - kérdezte illedelmesen Niall. Észrevehetetlenül mérte végig a lányt. 

 Ruhája tökéletesen illeszkedett gyönyörű alakjára, haja lágyan omlott le, szemei pedig olyan kékek és tiszták voltak, mint a víz, mit az előbb látott. Tekintete meggyőző volt, apró mosolya, mi a szája sarkában bujkált , elbűvölő. Nem értette mit keres egyedül az erdőben. Túl csinos, hogy ne legyen senkije.  A lány belenézett Niall szemébe, majd érdekes dolog történt. A lány szeme hirtelen élénk kékebb lett. Csupán pár másodpercig látta ezeket a különös színeket íriszében, mert azok a földet pásztázva hagyták ott a fiút. A lány pillanatok alatt tűnt el a szemei előtt. 

Valami féle varázs. Egy különös érzés volt Arianának, amikor újra ember hús illatát érezte. Csábító volt számára. A lány reméli, hogy még sokat találkozik a fiúval: elképesztően kívánta a húsát. Szemei épp olyan kékek voltak mint sajátjai. Nem volt most elemében: eltűnt. Nem volt abban a formájában, hogy a rögtönzött csábítással ölje meg a fiút. Túl fiatal volt, hogy egyből bedőljön neki. A másik, és nehezebb utat választotta: a félő, és szerény lányt. Érdekes menet lesz. 
 Annyira éhezik a fiú zamatos húsára, hogy már fizikai fájdalmat érez. Nagyon régen evett friss, fiatal embert, ritkán tévedtek be a körülbelül vele egy idő fiatalok, hiszen féltek. Féltek a sok hamis legendától, történettől, kitalációktól. Hogy miért hamis? Az emberek állatnak hiszik őt. Egy emberre szokott vadnak. Nem szeretné, ha kiderülne kiléte, valószínűleg vizsgálat alá vetnék, vagy a rosszabb véglet, megölnék. Valamilyen szinten örült volna egy kis " elismerésnek ". Hogy igen is, ő egy ember, akitől az emberek félnek, aki egymaga él a sötét erdőben, aki eltartja magát, még ha rossz dolgokkal is. 
 Gondolatai újra visszatértek a káprázatos illatra. A fiúéra. Akarta. Enni akarta, feldarabolni, és érezni a zamatos ízt. Vágyott rá. Csak reménykedni próbált, hogy újra látni fogja, és sikerülni fog a kisujja köré tekernie a fiút. 

Sziasztok Drágák! 

 Először is van egy jó, és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem? Egye fene, leírom a rosszat. 

 Rengeteget késtem, tudom, és nagyon sajnálom. Most lenyomhatnák egy sablon dumát, hogy nincs gépem, nem érek rá, suli, satöbbi. Az igazi és teljesen mértékben őszinte válasz a következő: Nyolcadikos vagyok. Nincs időm a tanulás mellett leülni a géphez mindennap és írni egy kicsit, bár tehetném, hisz oda vagyok ezért a történetért! E mellett rengeteg fellépésen voltam, messze és nagyon későn értem haza, ez egész hétvégén így volt. Vannak ihleteim, jól haladnak a dolgok, itt vagytok nekem Ti, olvasók. A RÉSZEK KIKERÜLNEK. És általában hétfőn. Viszont lesz mikor kések, ezt aláírom és el is árulom. Az őszi szünetben, sőt ahogy le megy a felvételim, annyira sűrűn kaptok már részt, hogy ti kéritek majd, hogy hagyjam abba! :)

 Nos, akkor a jó hír: A negyedik fejezetbe már bele is kezdtem, mert egy picit több időm volt. Rajtatok múlik, mikor teszem ki. Öt rendszeres olvasóm van, szeretném ha véleményt írnátok nekem, vagy erről a részről, vagy az eddigiekről. 
 Ez a rész most elég rövidke lett, de a többi bonyodalmat későbbre terveztem, így ebbe csak ennyi esemény fért.

Jó olvasást Nektek!

Hatalmas ölelés, Tekla.

Második fejezet - Előzmények

Az előző rész tartalmából: 

• ...Majd az egyszerű anyagból varrt babák, melyeknek ruhájuk éppen olyan törődéssel volt rájuk agadtva, mint bármely más élő emberre. Szemei olyan kékek, és tiszták voltak, mint Rannáé. Akár a frissen engedett víz, a kristály pohárban. Haja olyan lágyan omlott a baba vállára, mint ha igazi lenne. Tömő anyaga olyannyira puha volt, mint a pink színű vattacukor, mit az előbb evett.Több száz másik baba hevert a nő asztalkáján, és már emberek bódéjában is találtak ember számra. Ám a kislány csak ezt vette észre.
• ...A lány zihálva ébredt fel újra álmaiból. Minden éjjel pontban három órakor az álma véget ért, és felébredt.
• ...Mikor tekintetét újra Arianára emelte volna, az eltűnt. Pár másodperccel később meleg levegőt érzett a nyakánál. Ám mikor hátra nézett volna, a lány erősen kezdte húzni a felsérülést a férfi koponyáján, míg az ezméletlenül nem zuhant a padlóra. Öt ujját lenyalva nézte végig a férfit. Büszke volt.
• Nem tudták, miért olyan fontos az a baba a lánynak - hiszen a szemükben csak egy értéktelen ruha foszlánynak tűnt. Egy semmire kellő ruha babának.

 A mélyen gondolkozó Arianát egy hűvös szellő  hozta vissza a valóságba, biztossá téve, hogy az már a múlt. Nincsenek már barátai, akik bánthatnák. Nincsenek kikandikáló csontok a bőrén, mert igen is összeszedte magát - még ha rosszul is. Hogy miért illesztette félre a darabkákat a lelkében és az agyában? Mert ilyennél vált. Ugyan nem bánta, örül neki, hogy önálló életet élhet. Csupán az bántotta, hogy milyen szokásokra szokott át. Még mi előtt az erdőbe kényszerült is volna voltak furábbnál furább dolgok. Nem tudta meg enni mamája finom sós kiflijeit. Úgy érezte, mintha homokot rágcsálna el, ami perzseli torkát. Egyre több olyan ételt nem bírt megenni, amit normális körülmények között felfalt volna, még ha tele is van. Végül már csak gyümölcsökön és zöldségeken élt, arra hagyatkozva, hogy egészségesen szeretne étkezni és az étrendje nem tűr zsíros és olajos ételeket. Ám volt egy étel, amit még jóízűen tudott megenni. A húst. Fogalma sem volt milyen húst eszik. De arra emlékszik, hogyan szokott rá.
 Ariana boldogan ugrándozott anyukája mellett, míg ő kezét szorongatva ügyelt a kocsikra,  a zebra felé véve az irányt, hogy bemehessenek a városi nagy piacra. A város közepén elterülő több kilométeres placcot árusok töltötték fel, akik finomabbnál finomabb ételeket kínáltak, és szebbnél szebb ruhákat tuszkoltak az emberekre. Ariana ritkán jöhetett ki ide, viszont imádta a nyüzsgést. Itt szerezte legkedveltebb játékát a ruha babát. Pontosan három egész hónapja talált rá, és vetette meg az anyukájával. Azóta rendszeresen nyavalyog Patríciának, hogy vigye ki magával a piacra. És a nő mindig bedől neki. Mint ma is. A jobb oldalon kezdték a nézelődést, és Ariana ismét bámulattal nézelődött. Látott gyönyörű ékszereket, incsiklandó finomságokat, kézzel készített edényeket. Minél beljebb mentek, annál nyomottabb volt a levegő. Míg arra koncentrált, hogy anyukája kezét fogja a tömegben, egy ismerős hangot hallott meg a távolból. A kislány a hang felé vette az irányt, magával húzva anyja kezét. 
- Oh, Patrícia! Hát megint megtalált a kislányod? - mosolygott a fekete hajú nő. Ő volt az, akitől pár hónapja a babát vették. Patrícia értetlenül bámult a nőre. Fogalma sem volt, honnan tudja a nevét. - Drágám, hát felismersz? - villantotta meg sárgás fogait Arianára, aki vadul bólogatott. A nőt Patrícia rángatta el lányától, és tárgyalni kezdek. Ranna nem tudta, miről, ám sejtette, hogy arról lesz szó, honnan tudja anyukája nevét a nő - amit persze ő mondott meg még a baba megvételekor. 
Ariana lassan nézett körbe a nő asztalkáján, miket árul ezen a piacon ismét. Ám most nyoma nem volt a babáknak, és a gyönyörű fonott kosaraknak. Az asztalon húst látott, de nem tudta milyen lehet. Az nem volt kiírva. 
 A nő fél szemmel a kislányra nézett, és elismerő mosolyra húzta ajkait. Patrícia észrevette a gesztust lánya felé, majd ő is ránézett. A nő ismét a kislányhoz lépkedett. 
- Finom illatuk van? - mutatott a nő a nyers húsra. A kislány bólintott, a nő pedig a kocsija felé terelgette Rannát. Patrícia reszelős szemekkel nézte a nőt, majd megállította, hogy érdeklődjön, mégis mit szeretne kezdeni a lányával. 
- Csak egy kis kóstolót kínálnák. - Nézett rá a nő. - Maga is jöhet. - húzta ki magát, és mikor megbizonyosodott, hogy Patrícia egy minimális bizalmat táplál felé, elindult.
 - Gyere Szépségem!
- Mi az?
- Kóstold meg!
- Hús?
- Nem is akármilyen!

- Csirke? 
- ... Hát persze! 


 Mint kiderül az a hús nem állati hús volt. Arianának megízlett a sós hús íze, még ha nyers volt is. Anyukája ritkán vitt haza belőle kislányának, ugyanis nem bízott meg a nőben olyannyira. Furcsa volt számára a viselkedése. Általában Ranna kettő, akár három hónaponta ehetett a húsból, mi először annyira megízlett neki, majd egyre gyakrabban kívánta. Tizennégy éves korára teljesen rászokott a húsra, és nem tudott mást megenni. Ekkor következett be az a korszaka, mikor csak a húst volt képes megenni. Mégpedig csak azt a bizonyos húst, amit a nőnél kóstolt meg.
 Brutális lefogyása, mi már anorexiának nevezhető volt, akkor tört rá, mikor a húst elvonták tőle, és barátai csúfolták a kinézete miatt. Segítség és ötlet hiány gyanánt a szülők újra megengedték a különös hús fogyasztását lányuknak, ám nem nézték jó szemmel. Ariana érezte, hogy valami nincs rendben a testével, de nem zavarta. Mint ahogy a barátai sem -ha lehet őket annak nevezni - akik kinevették.


 Ariana utálta a mostani életét, mégsem bánta, hogy ilyenné lett. Köztes érzelmekkel volt teli. Legszívesebben a szakadék mélyébe vetette volna magát, de élvezte, hogy önálló életet élhet. Hogy bárkit megkaphat. Különlegesnek érezte magát - habár elég beteges módon. Már nem kívánta, hogy olyan lehessen mint a többi lány. Már neki is ragyogó sötét haja volt, mi majdnem derekát súrolta, gyönyörű mitesszerek nélküli arca, és számára tökéletes alakja. Az egyetlen kívánsága az volt, hogy legyen magával elégedett. Ne utálja azt ami önmaga igazából. Sosem értette meg magát. Most sem érti. Az egyik pillanatban az öngyilkosságon gondolkozik, a másikon pedig azon, hogy ki lesz a következő áldozat.


 A lány még mindig a hideg földön ült, és várta a napfelkeltét. A nap lágy sugarai megjelentek a rózsaszínű égen, amik lassan kezdték melegíteni a környezetet. Pár másodperc alatt kellt fel a nap, és narancsára színével körbe ragyogta a dombot, ahol Ariana ült.
 A lány gyomra felmordult. Éhes. Már majdnem másfél napja nem evett. Senki nem járt az erdőbe. Mindenki tudta, ha betéved valaki, senki nem tér vissza. Csatt.. Egy ág tört össze. Ember? A lány nesztelenül emelkedett fel a földről, és a hang irányába haladt. Csatt.. Egy újabb ág. Élelem? Egyre közelebb ért az áldozathoz. Pár méterre állhatott a hangoktól, mikor még egy ág tört ketté. Egy őz volt az.
Ariana korgó gyomorral ment vissza a faházba, és az utolsó adag húst vette ki a tárolóból. Mi lesz, ha senki nem jön az erdőbe? Ha észlelték az eltűnt emberek sokaságát? Mit fog enni? Óvatosan vette le a nejlont a több napos húsról, mi már nem bírta volna sokáig. Még az egyik turista lány karja lehetett, amit kedden támadott meg. Soha nem támadott vele egy nemű emberekre. Nem tudott hogy. A férfiakat elcsábította, csókokkal kábította. De a nőkkel hogyan? Ez is csak véletlen volt.
 A nőt Karolinának hívták. Alig lehetett harminc éves. A turista úton talált rá, kibicsaklott bokával, és apróbb hegekkel, mík még frissek voltak. Vér szivárgott a sebekből, nem volt nehéz észlelni az áldozatot. Normális körülmények között Ranna rá támad, fut és ugrik. De a nő nem volt egyedül. Volt vele egy kislány. Meglehetősen a lánya volt, hiszen mellette ült, és azt mondogatta: Minden rendben lesz anyu. Nagyon fáj? Ahányszor kimondta ezt a mondatot, annál jobban kezdett szúrni Ariana mellkasa. Anyu..anyu..anyu.. Szerette az anyukáját, amíg AZ nem történt meg vele. Egyre több emlék jött fel, ahogy a nőt, és a lányát nézte, majd gondolkodás nélkül iramodott Karolina felé. Már nem az vezérelte, hogy éhes. Nem a vadászat legnyűgözően jó érzése. Hanem a harag. Amiért ő nem kapta meg azt a törődést a szüleitől, amikor szüksége lett volna rá. A nő kiáltozott a lányának, hogy fusson, és ne nézzen vissza, a kislány pedig zokogva engedelmeskedett neki. A nőt nem fogyasztotta el nyomban. Kérdezgetni kezdte. Azt hitte, hogy a saját anyához beszél. Nem volt magánál. Miért nem segítettél mikor szükségem volt rád? Körmeit a nő vérző bokájába mélyesztette. Miért nem mondtad egyszer sem, hogy szeretsz? Ariana közelebb húzta magához. Miért nem kerestél mikor eltűntem? Kiabált. Torkaszakadtából ordibált a nő arcába, ki félelemmel és értetlenséggel a szemében próbált szabadulni, ám esélytelenül. Karolina erőt gyűjtött, és kinyögte, amit akart. Ki vagy te? Ariana magához tért. Látta a vörös hajú nőt, kinek szeme könnyektől duzzadt meg, száját olyan erősen harapta félelmében, hogy kibuggyant belőle pár vércsepp, arca pedig vörösebb volt a kapálózástól, mint a vér, mi a bokájából szivárgott. Ariana a ránézett a nőre, és meglátta a nevét a kis papírkán, ami a mellkasára volt tűzve, a pólójára. A lány ránézett, majd egy alig hallható szót suttogott. Sajnálom. Majd az élet kitávozott a nő testéből.

 Hogy miért sajnálta? Imádott gyilkolni. Szenvedélyévé vállt. Ám nem maga a megölés pillanata volt számára jó érzés. Hanem a vér illata. A nő tudta, hogy megfog halni, és utolsó pillanatait is rosszul élte meg, ellentétben a férfiakkal, akik egy csók után veszítették el életüket.
 Nem értette magát. Nem értette, mégis miért érdekelte a nő, és annak kislánya. Miért húzta fel magát, mikor nem hiányzik neki az anyja. Mikor nincs már rá szüksége, tökéletesen megél egyedül - még ha kétségekkel is, de boldogul.
 Utálja az érzéseit. Csak rontanak a napjain. Már éppen kezdte megszeretni a maga saját kis életmódját, mikor az a nő bele nem kontárkodott nagyszerű világába. Azóta teljesen átvette a melankólikus érzés testét, és nehezére esnek a mindennapi dolgok elvégzése. Pedig tudta, hogy nem szereti, sőt, utálja a szüleit, akik semmit nem tettek annak érdekében, hogy előkerüljön, mikor eltűnt. Nem mintha visszament volna ha látja, hogy érdeklődnek iránta, mert esze ágában sem volt ilyet tenni. Csupán akkor nem haraggal ölte volna meg szüleit.
 Oh, igen. Említettem, hogy Ariana következő áldozatai a szülei lesznek?

 

Kedves Olvasók! 

Nem akartam az elején bekontárkodni ezzel a kis információval, így a végére tartogattam, habár itt sincs túl jó helyen, valahogy tudatnom kell veletek a dolgokat.

 Először is a részek minden hétfőn kerülnek fel, és körülbelül ilyen hosszúságúak lesznek. Nem szeretném rövidebbre, mert akkor nem érzitek át, viszont hosszabbra sem, mert akkor nem tudnám hol abba hagyni. 

 Másodszor azoknak, akik visszajelzést adtak bármilyen formátumban is, KÖSZÖNÖM, ugyan is még nagyon az elején vagyunk, és máris három feliratkozóval dicsekedhetek és nagyon nagyon sok oldal, - és bejegyzés látogatókkal. Nagyon nagyon szépen köszönöm!
Még egy kis apróság: mindenképpen nézzétek meg kérlek a trailert és az ízelítőt is, hogy tisztába legyetek a dolgokkal, ugyan is ott is információkra találtok! 

Maradjon meg mindenki jó szokása, és maradjatok továbbra is velem!

Ölelés!

Első fejezet - A ruha baba.

- Gyere kincsem!
-  Nem, nekem kell az a baba! - Kiáltozott a hét éves Ariana.

A szüleivel először merészkedtek ki Louisiana városából, hogy kinézzenek a közel eső kisebb falvakba. Nem kellett sokat menniük ahhoz, hogy több kilométeres bazár sort találjanak. Már órák óta ott kóvályogtak, mikor Ariana egy babát látott meg egy magas, fekete hajú, élénk zöld szemű nőnél. A nő csupán pár saját készítésű tárgyat árult, és nem úgy nézett ki, mintha tolonganának a bazárnál. Pár agyagból készült bögre, amikre gyönyörű minták voltál festve. Fonott kosarak, melyeken már már látszott a fájdalom, amit a nő fektetett bele. Majd az egyszerű anyagból varrt babák, melyeknek ruhájuk éppen olyan törődéssel volt rájuk agadtva, mint bármely más élő emberre. Szemei olyan kékek, és tiszták voltak, mint Rannáé. Akár a frissen engedett víz, a kristály pohárban. Haja olyan lágyan omlott a baba vállára, mint ha igazi lenne. Tömő anyaga olyannyira puha volt, mint a pink színű vattacukor, mit az előbb evett.
Több száz másik baba hevert a nő asztalkáján, és már emberek bódéjában is találtak ember számra. Ám a kislány csak ezt vette észre.
- Drágám, annyi babád van otthon, azt szeretnéd, hogy ez is a sarokba végezze, mint  a többi? - Ariana anyukájának különösen bársonyos hangja volt, mindig jól jött, ha a kislányát nyugtatni kéne. Általában mindig sikerült lebeszélni valamiről, és inkább értékesebb ajándékra fogni lánya eszét, ám most kislány nem mozdult a babától.
A nő felfigyelt rá, ahogy ámulattal bámulja a babát. Halkan lépkedett közelebb, majd felemeli, és a kislány felé nyújtja. Ariana sokáig nézte a nőt, majd a babára emelte tekintetét. Pontosabban a szemére. Tökéletes szín mása volt a sajátjának. A lány megérintette a baba könnyed ruháját, mi csodálatos orgona illatoktól szabadult meg mindegy egyes érintésnél. Kezében tartotta a számára kincsnek avatott ruha babát, és semmi pénzért nem engedte volna el. - Hogy hívják az anyukádat Édesem? - suttogott a nő. Ariana gondolkozás nélkül engedte ki a szavakat apró ajkain, szemeit végig a babán tartva: Patricia.


A lány zihálva ébredt fel újra álmaiból. Minden éjjel pontban három órakor az álma véget ért, és felébredt. Álmaiban a múltat idézte fel elméje, a családjával töltött délutánokat. Arianának nem esett nehezére elhessegetni ezeket. Nem kívánta, hogy olyan legyen minden mint régen, hogy a meleg otthonába anyukája bársonyos hangján énekeljen neki, hogy az apukájával megszámolják a szögeket, mi a hintájához kelett. Elhidegült érzéseket táplált a szülei felé, már évek óta.
A lány felkelt, és a hideg fapadlón keresztül jutott el a fürdőig. A tükörbe nézve nem tudta, miért vonzza ennyire a férfiakat. A tengerkék szemén kívül, semmi különlegeset nem látott. Nem mintha nem örült volna a férfiaknak, hiszen valamiből táplálkozni kellett, de nem tudta hogy jutott el ideáig.
Magára kapkodta ruháit. Most nem akart vadászni, nem akart semmit. Csak kimenni. Nem szokott visszaaludni éjjelenként. Hozzászokott a pár órai alváshoz. Ám emiatt annál több alapozót kellett használni a lila szem alatti karikák eltüntetésére. Kiült a ház előtti kis dombra, és várta a napfelkeltét. Egyedül. Mint mindig.
A háza egyszerű volt. Egy kis faházban lakott. Mikor először került oda, lepukkant helynek tűnt. Az is volt. Felújításra szorult, ám segítséget nem kérhetett. Ekkor ejtette fogul első áldozatát. Az akkori emlékére szívesen emlékezett vissza. Büszke volt az első zsákmányára.
 Ariana nehezen cipelte be hatalmas Bőröndjét az erdőben. Nem tudta hova megy, nem tudta hol fog lakni. Az erdő közepén egy romos faház állt. Halovány fények hasították át faház résein ki az erdőbe. Ekkor már a lány éhes volt. Terve gyorsan állt össze fejében, és elindult a ház felé. Kopogott egyet a rozoga ajtón, az pedig kinyílt.
- Segíthetek szépségem? - vezette le szemeit a lányon. A férfi a negyvenes évei között járhatott, nem nézett ki öregebbnek, de fiatalabbnak sem. A lány észrevehetetlenül fintorodott el a férfitól. Fiatalabbra számított. Könnyebb dolga lett volna. Habár így sem lesz nehéz, de fájdalmas.
- Eltévedtem. Az erdőn kellett volna keresztül mennem a barátom kunyhójáig, de besötétedett, és az orromig is alig látok. Nem maradhatnék éjszakára? - hányta a szavakat a lány. Minden egyes szónál visszakellet fognia magát. A férfi kaján vigyort varázsolt arcára, majd válaszolt.
- Egy feltétellel. Tudod itt nem sok a rezsi, és nem is kérem, hogy ezt kifizesd. De valamit csak kérnem kéne.
A lány megborzongott a gondolattól. A férfi most arra gondolt? Hogy kielégítse az igényeit? Persze, először Ariana is ezt tervezte, de nem egy ilyen emberrel. Gyorsan kellett cselekednie. Fogait megvillantva nyögte ki a szavakat.
- Mi sem természetesebb. - férfi nem tétovázott. Megfogta a lány kezét és bevezette a házba. Bőröndjét a sarokba dobta és a lányt durván lökte az ágyra. Nem akarta odaadni ártatlanságát. Nem neki. Erősen rángatta a lány ruháját, azzal a céllal, hogy leszaggatja róla. Ariana engedelmeskedett, ám mikor a férfi csókolgatni kezdte a nyakát, a lány erősen karmolta végig a férfi arcát. Az hátra tántorodott, és a véres arcához kapott. Szemében harag gyúlt, és a lány felé indult. Ám Ranna szemében felizzott valami a vér hatására, ami a férfi bőrén volt. Szeme kéksége már már világított. Szemét a férfi arcára vezette, és a kocka fordult: Ariana lassan közeledett a férfihoz, mindvégig szemen tartva azt. A férfi nem tántorodott. Ám minél élénkebb kék színt fedezett fel a lány szemén, hátrálni kezdett, míg bele nem ütközött a fehér faszékba, amiben hátra is esett és a - most már - vérző fejéhez nyúlt. Mikor tekintetét újra Arianára emelte volna, az eltűnt. Pár másodperccel később meleg levegőt érzett a nyakánál. Ám mikor hátra nézett volna, a lány erősen kezdte húzni a felsérülést a férfi koponyáján, míg az ezméletlenül nem zuhant a padlóra. Öt ujját lenyalva nézte végig a férfit. Büszke volt.

Ez után egyébként senki nem kereste a férfit. Senki nem ment a ház közelébe. De valakinek rendbe kellet laknia a lakást. És ez a valaki a lány volt. Hónapokig tartott a felújítása. Egyedül végezte a piszkos munkát, ha tudott volna sem kért segítséget. Esténként a közeli faluba merészkedett, és anyagokat lopott a házaktól; szöget, kalapácsot, cserepeket.
Mikor végzett a lakása felújításával üresnek érezte mind a helyet és önmagát is. Hiányzott a puha, fenyő illatú ágyneműje, a gyönyörű sárga tulipánjai. Az egyetelen mit magával hozott a ruháin kívül, az a ruha baba volt. Az a baba, amit azóta is szorongat esténként, és beszél hozzá. Aki megérti, és megöleli. Aki emlékezteti őt milyen volt, amikor normális volt. A baba volt az egyedüli, aki szerette Arianát - még ha csak egy ruha baba volt is.

Az eltűnése után sokszor álmodozott arról, milyen lehet a szerelem vagy egyáltalán a szeretet. Ariana soha nem volt a fiúk körében népszerű, legalábbis pár éve biztos nem. Régen, mikor még normális élete volt, nem vonzotta a férfiakat. Úgy érezte jelentéktelen ember, akit Isten csak azért ejtett a földre, hogy a szülei boldogak lehessenek a gyermekük láttán, aki elég nehezen jött össze nekik.
Minden este azon gondolkdva feküdt le, hogy, miért? Hogy miért nem lehet ő is olyan, mint a többi lány. A többi lány, akinek olyan szép, hosszú haja van, neki pedig váll alatt érő, koromsötét fürtök. A többi lány, kiknek arca annyira tökéletes volt, míg az övé karcolásoktól és pattanásoktól hemzsegett. A többi lány, aki őszintén villantotta meg hófehér fogsorát szerelmére, míg ő könnyeket hullatott a babájának.
A lány rosszul vezette le a dolgokat a fejében. És ez ugyan csak rosszhoz vezetett. Gyönyörű alakját csontsoványra fogyta le, miután kövérnek nevezték. Kezeit hegek díszítették, miután azt mondták, ölje meg magát, úgy sem fontos senkinek. Senki nem venné észre.
Szeretete a barátai iránt ( ha egyáltalán voltak ) elhalványultak. A barátoknak nevezett emberek gúnyosan nevették ki a babája miatt, mit minden nap az iskolatáskájába csempészett. Ők nem tudták, mit tud a baba. Nem tudták, mennyi szeretetre képes. Hogy mennyi védelmező sugallatot küld felé. Nem tudták, miért olyan fontos az a baba a lánynak - hiszen a szemükben csak egy értéktelen ruha foszlánynak tűnt. Egy semmire kellő ruha babának.

Bevezető, avagy Prológus

Ariana Parden

Kezeit lassan csúsztatta a fiú arcára, melyen ragadozóktól szerzet vörös karmolásokat fedezett fel. A lány csuklójával könnyedén törölte le a vércseppeket, majd pár észrevehetetlen mozdulattal szájához emelte, és finoman nyalta le azt. A fémes íz helyett méz édes ízek lepték el ínyét. Közelebb hajolt a kipirosodott fiú arcához, incselkedés gyanánt ajkait a vérző szájához emelte, majd ahogy egy ponton összeértek, a lány pillanatok alatt harapott bele a pirosló ajkakba. A fiú felszisszent, vére kibuggyant, a lány pedig huncutan mosolyodott el. Kecses ujjaival átszelte a sebet, majd a vöröslő folyadékot, mi az ujjaira ragadt finoman nyalta le. A fiú csókot kezdeményezett. Elfogadta. Ahogy nyelveik egymásra találtak, a lány késztetést érzett a harapásra. Erősen  mélyesztette fogait a fiú nyelveibe, mire az durván lökte el magától. Szemeiben zavartság látszott, ám ahogy meglátta a lány élénk kéken fénylő szemeit, az átváltott félelembe. De már késő volt. A lány többet akart!

 Kívánatosan indult el a srác felé, szemeit végig rajta tartotta, és ez kölcsönös volt. Ám más okokból. Hamar odaért a fiú vállához, ám pár centire tőle megállt. Várt. Várt, hogy a kiszemelt reagáljon. Közben az illatok bombázták a lányt. Az izzadság szaga, a fiú természetes illata, a vér aromája..Nem bírta tovább. Durván túrt bele a fiú koromfekete hajába, és azzal a lendülettel magához rántotta. A fiú szemei kippatantak, de mire reagálni tudott volna, a lány egy kést döfött a vállába, megvárta még elvérzik. Ezek után könnyedén fogyasztotta el az éjszakában szerzett zsákmányát.

Ha azt hitted, hogy a kannibalizmus kihalt, ki kell, hogy ábrándítsalak.